Autóztunk már nem egyszer, (volt, hogy egész )éjszaka- jobb, mert nincs akkora forgalom. De ez ! Mindent felül múl! Pedig a hegyeken lévő szerpentines kanyargós beláthatatlan rész sem kutya..
Már nagyon későre jár, mióta ezen a szakaszon haladunk talán ha három autó jött - ment rajtunk kívül. Korom sötét, hosszú egyenes szakasz több kilométeren keresztül, néhol enyhe kanyarral, csak sejtjük, hogy a tenger baloldalunkon leledzik. Alig látni valamit. Eszembe jut a Titok című film, amiben azt mondják:,,a dolgok megvalósulásához ne akard tudni hogyan, merre, miképp, elég ha az első ötven métert látod mindig magad előtt.'' Nos felidéztem ezt, mint poént, de Imre némán szinte majdhogynem csúnyán nézett rám. Látni nem láttam, csak éreztem. De érthető. Elméletileg már spanyol földön kellene lennünk. Fáradt is nagyon. Ez a mai nap meg még jobban ki is vette az energiát belőlünk.
Az a gyanúnk, megint eltévedtünk. Valahol valamikor még tegnap, vagy, tán ma reggel?
Mit tudom én már, 40 kilométerre írták a határt. Párom megjegyezte, autópályán lehet, hogy annyi. Lehet. Nem vitatkozom. Tény az tény. Már többször 40 kilométert jöttünk, és még hol a határ? Most valami Sete nevű kis szigetszerűn kellene átmennünk, ami Béziers-en keresztül Perpignanba vezet. Böngészem a nyomtatott lapot, amely térkép gyanánt van nálunk, azt is a kesztyűtartóba bebújva, ne kelljen felkapcsolni az utastérbe a világítást. A helységnevek stimmelnek ezidáig. Akkor mi itt a hiba? Nem tudjuk. Így megyünk amíg megyünk, majd csak elérjük már azt a fránya szigetet. Lopva néha az üzemanyag mutatóra pillantok. Piros felett áll, már egy jó ideje. Nem merek belegondolni... így nem is gondolok.
Hah, végre elértük a szigetet! Remek, innen már tényleg egyszerű a térkép szerint. Most mindkét oldalunkon a tenger, de jó!majd kikötőbe jutunk...és vége az útnak. Zsákutca. Nincs tovább...hacsak nem légpárnákon...de mivel az nincs, kénytelenek vagyunk visszafordulni. Sehol senki, hogy esetleg megkérdezzük merre tovább. Tábla meg a magunk mögött hagyott településeket jelzi. Nincs más kiút, csak ahol bejöttünk. Pedig a térkép nem ezt mutatja. Közönyösen haladunk újfent a korom sötétségbe. Visszafelé. Most már közel félórája jövünk, meglátunk egy lehajtót, valami településre visz. Kihalt minden, nincs min csodálkozni, jóval elmúlt éjfél. Körforgalom. Ott van, kivan írva! Béziers! Meg vagy, te átok! Arra! Már mikor kezdenénk jól érezni magunkat, hogy egyenesben vagyunk, kiderül megint a sziget felé megyünk. Imre miközben megfordul, egy szuszra elsorolja az összes magyar, spanyol obszcén szót, mondatot ami létezik. Még jó, hogy nincs senki más rajtunk kívül az úton. Vissza a körforgalomhoz. Megint egy olyan tábla együttes, amiből nem lehet egyértelműen kivenni merre is az arra. Félre állunk. Már túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy dühöngjünk, vagy bármi ehhez hasonló érzelmeket produkáljunk. Közönyösség lett úrrá rajtunk. Kiszállunk egy kicsit, egész nap - a pihenős helyen kívül az autóba ültünk. Nekem már muszáj leguggolnom valahova. (Nem is tudom mikor rosszabb világosban, vagy sötétben? ) Ez mióta úton vagyunk egyre könnyebb műveletté válik, eddig lelkileg okozott egy kis problémát. Nem tudom más nő hogy van vele,...mert: találni kell egy helyet, ahová úgy leguggolsz, hogy lehetőleg ne lássanak, és ha ez megvan akkor még azt is figyelni, hogy hova, és a neszek sem megnyugtatóak, pláne éjszaka,mert mi van akkor, ha éppen guggolsz és ki tudja mi lapul a fűben?...brrr. Bele gondolni is rossz, de már mikor a szükség nagyon nagy úr lesz, és döntened kell, vagy letolod a nadrágot, vagy a bugyid bánja, akkor nem kérdés mit választasz. Imre szerint nagyobb problémát csinálok ebből, mint valójában...persze a férfiaknak könnyebb...szerinte semmivel sem az.
Nos míg elvégeztem dolgom, csodák csodájára Imre össze találkozott egy emberrel, ki útba igazított. Már épp ideje, hogy a mai nap folyamán legalább egyszer biztosra tudjuk: jó fele megyünk. Megérkeztünk Béziersbe. Nagyon fáradtak vagyunk, behajtunk az első utcába, úgy tűnik valami külterület, épületek, raktárak sora. Nem érdekel már minket semmi, csak aludni akarunk. Eszünk pár falatot, sokat nem mert már nincs mit, még egy kis nápolyi, aztán vége. Még mielőtt leállítja Imre az autót, látom már a mutató majdnem nullán áll. Talán, egy liter, ha van benne. De különben is órákig autóztunk úgy ,hogy pirosban volt a mutató és mintha ott ragadt volna, s nem fogyna semmi üzemanyag. Olyan érzetünk volt, mintha egy ideje már levegővel menne az autó. De túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi -féle aggodalom eltöltene ez ügybe. Majd lesz valahogy...eddig is így volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése