És valóban. Jól sejtettem, miközben baktatunk vissza az autónkhoz, ami közel félórás út, Párom beszámol a beszélgetésről. Röviden elmondta neki, hogy milyen helyzetben vagyunk, szeretnék tovább jutni, mert munkát keresünk, nincs se ennivalónk se pénzünk és az autóban lakunk. Erre a Pap, nagyon sajnálja, de Ő személy szerint nem tud segíteni semmiben, a persely is le van zárva, és ennivalója sincs. De menjünk el hétfőn délelőtt a Caritasba, kérjünk papírt, mert délután lesz élelem osztás itt a templom mellett és, ha van papírunk, kapunk élelmet. Én beletörődve tudomásul veszem, hogy ez van. Majd lesz valahogy, eddig is volt. Ez már szinte szlogennek számít nálunk. Úgy látszik a mai lelki pokol járásom után immúnis lettem minden nyugtalanít helyzetre, történésre. Nem úgy mint Párom, aki nem azon bosszankodóik -állítólag,- hogy nem kaptunk semmi segítséget, hanem a Pap hozzáállásán háborodott fel. Mert, hogy nem is nagyon figyelt a Pap arra, amit beszélt, és nem is érdekelte, látszott rajta, hogy nem is ott jár az esze, és menne már vissza a társaságba, blabla. Mondja csak mondja a magáét, én néha védeném az embert, hogy de hát nem kötelessége senkinek minket pátyolgatni és segíteni. Hétfőn meg ha elmegyünk papírért, lesz mit ennünk. Addig valahogy csak kibírjuk. De hát Ő csak mondja, mondja a magáét, néha káromkodik. Most nem tudom eldönteni, hogy valóban dühös e, vagy sem. És valójában nem azért van e kiakadva, mert nem kaptunk azonnali segítséget. De úgyis kiderül az igazság, mert majd, ha már lenyugszik megkérdezem tőle később.
Mire „ lakásunkhoz” visszaérünk, már alábbhagy a háborgása. Ő is tudomásul vette, hogy ez van, úgy tűnik hétfőig tényleg nem tudunk semmit tenni. És megkér, már nem először, hogy ha esetleg spanyolul káromkodna szóljak már rá, mert amíg ez odahaza jó volt, senki nem értette, addig itt nem igazán ildomos. Csak és kizárólag magyarul teheti ezt, ha olyanja van.
Már elmúlt este tíz óra, mire az éjszakai alváshoz elrendezkedtünk. Még beszélgettünk egy kicsit, aztán Párom egy jó éjt puszi után kényelembe helyezte magát és néhány perc múltával már el is aludt. Én meg csak bámulok kifele és várom, hogy bepárásodjon az autó ablakai belülről. Vissza gondolok erre a mai napra és meg kell, hogy állapítsam, jobban oda kell figyelnem magamra és még jobban kell kontrollálnom az érzelmeimet. Mert az ilyen fajta düh kitörésekre, depressziós lelki állapotra semmi szükségem, még ha nagyon ritkán is fordul ez elő az utóbbi időszakban. És a türelem! Még jobban oda kell figyelnem rá, mert nagyon sokkal javultam ez irányba az igaz, de úgy látszik nem eleget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése