Délután van, 18 óra körül, de még nincs sötét, habár már kezd szürkülni. Hűvösödik is, de nincs hideg, csak annyira, hogy ép érezhető. Számomra furcsaság számba megy, hogy november végén világos van, és nem kell megfagyni. Az üldögélésen és a beszélgetésen kívül nem teszünk semmit egyelőre, inkább a történtek hatása alatt töprengve merengünk az élet dolgain. Hogy hogy is van ez? Mióta elindultunk mindig minden úgy történt, ahogy nekünk a legjobb volt, persze ez csak utólag derül ki mindig. De most már derengve látjuk, bizony ez így van. Mintha most kelne fel a nap , s lőn világosság. De lassan világosodik, még tapogatózunk a félhomályban. Nincs mit tagadni, még nekem is el kell ismernem, hogy van itt valami ,ami megmagyarázhatatlan. Egyelőre.
Viszont egy szójárás kialakult köztünk : ,,ennek valamiért így kell lennie.” és nagy belenyugvással várjuk a fejleményeket, mint a sült galambot.
Mert lássuk csak. Mikor elfogyott az üzemanyagunk a francia- spanyol határ közelében jó helyen parkoltunk le jókor. Ott kisegítetek minket, akik jó helyen voltak, jókor. Eljutottunk idáig pont annyi üzemanyaggal, hogy itt leparkoljunk, még ha nem is tudtunk róla, hogy ez így van. Nem tudtunk szerezni a telepről üzemanyagot, nem tudtunk telefonálni, de kaptunk információt a rendőrtől, hogy ki tud esetleg segíteni. Igaz háromszor kellett megmásznunk a magaslatot, de biztos ez volt a próbatétel, hogy ha kiálljuk és ha nem adjuk fel, akkor megkapjuk a megfelelő segítséget. Semmi sem véletlen. Valószínűleg az sem, hogy nem tudunk még elindulni innen. Valamiért nem vált a lámpa zöldre. Hogy mért azt még nem tudjuk, de majd úgyis kiderül. Majd valamikor. Persze utólag. Hát így vagyunk evvel az egésszel mostanra már. Nekem az az érzetem, mintha lenne egy rendező, ki egyengetné a történetünk alakulását, (számunkra a forgatókönyv ismeretlen) ez esetben az utunkat. Félig komolyan, félig viccesen kezeljük e témát. Én legalábbis mindenképp.
Miközben lassan sötétedik a szemközti pici park megtelik gördeszkázó gyerekekkel. Szép számba vannak kicsiktől a nagyobbakig. Szülő alig. Pedig lehet, hogy elkelne. Most ez az alig szülő mennyiség is elmegy, magára hagyva a szerintünk nincs még négy éves kisgyereket a többiekkel. Ez nem is lenne baj, de számomra furcsa, hogy ennyire nem féltik a kicsiket. Nem azért mert otthagyták Őket játszani a többiekkel, itt gondolom mindenki ismer mindenkit, hanem azért, mert ezek a gyerekek mindenféle felszerelés nélkül gördeszkáznak veszélyesebbnél veszélyesebb mutatványokkal övezve a betonteknőbe. Hmm. Számomra , de még Páromnak is furcsa ez a dolog. De lehet, hogy csak én lihegem túl, ezek lesznek az edzett gyerekek, nem félnek majd semmitől. Nem tudom. Lányom szerint túl féltettem Őt, ezért olyan amilyen. Ezt mostanra már beláttam, de akkor is szerintem ez azért túlzás. Legalább lenne rajtuk valamilyen védőke. Húhh, még nézni is rossz. Nem is szemléljük tovább, őket, inkább átmegyünk a sarki házhoz, innen látjuk, hogy valami kultúrház lehet. Imre felakarja tölteni a laptop akkumulátorát. Hátha bemehetünk és megengedik. Kitudja, talán még nettet is tudunk fogni. Ami bizony nagyon jó lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése