Még mindig a tengerparti úton haladunk, attól független, hogy átléptük a francia határ lényeges változás nincs. Ugyan olyan szerpentines út kanyarog hegyen fel, le, át. Bal oldalunkon a tengerrel. Ép Monaco fényei tűnik fel, hii de pici ! Tán még a Margit- Sziget is nagyobb nála. Legalábbis innen fentről nem látszik nagyobbnak. Mennyien cserélnének velem, hogy ezt láthassák...de mi csak néhány pillantás erejéig szemléljük, az utat kell figyelnünk, körforgalomba értünk és nem tudjuk merre tovább. Nice, vagy ami utána jön Antibes fele kell mennünk, de egyiket sem jelzi tábla, azért egyszer körbe járunk, hátha. Ugyan oda jutunk ahonnan elindultunk, tanácstalan vagyok, na nem baj úgyis piros a lámpa, Imre kiszáll, hátha így többet lát...de semmi. Hanem inkább a mögöttünk lévők eszeveszetten dudálnak, hogy menjünk már, nem értjük egyértelműen nekünk piros a lámpa. Imre beszáll, s felcsattan a hangja ,, ugyan én figyelem a táblákat, legyek határozott, döntsem már el merre menjen, mi van velem, szedjem össze magam!" Ettől még jobban leblokkolok, mivel nem vagyok hozzá szokva tőle e hangnemhez, s rosszulesik. Talán ez lesz az. Rámutatok az egyik útra, megkérdezi biztos vagy benne? noná..persze, hogy nem. De úgy teszek, mint aki nagyon határozott, s bólogatok. Párom amilyen gyorsan felkapta a vizet, olyan gyorsan le is. Még egy darabig bennem volt a tüske, de mint mindent, ezt is átbeszéltük, én vagyok a navigátor, vállaltam és ha valamit vállalok, azért felelősséggel tartozom, s, ha tévedek, akkor be kell látnom, beismernem, ne a számomra nem egyértelmű kitáblázásra fogjam a dolgot, hanem valljam be, hogy nem figyeltem eléggé. Ha ilyen apróságokban be látom tévedéseimet, akkor az önismeretem is nő. Röviddel később már viccelődve találgattuk vajon a franciáknál a piros a szabad jelzés? Reméljük nem. Kiderült jó utat választottunk, csak egy gond van, Cannes után már nem leszünk a térképen, ugyanis az olasz térkép eddig tart...Megbeszéljük, hogy maradunk ezen a E 80- as úton, ez nemzetközi tehát át kell, hogy vezessen Spanyolországba. Lassan eltávolodunk a tengertől, hegyek közé érünk, nem pontosan tudjuk hol, merre járunk, csak azt látjuk, hogy szédítő magasságban vagyunk, még jó, hogy az autó bírja. Korlát nincs, keskeny a sáv, tele kanyarral, nincs nagy forgalom, sőt! Mintha csak mi lennénk ,távolban települések fényei, ha lenézek, látni nem nagyon látok semmit, sötét van, csak érzem, hogy fenemód nagy mélység tátonghat alattunk. Ha megcsúszna az autó...csak esetleg a fák állítanának meg valahol a mélységben...de nincs bennem félelem, valahogy biztosra tudom azt, hogy nem történhet semmi. Mikor már úgy gondoljuk, ez a hegy teteje, innen már csak lefele gurulunk, akkor még mindig van felfele, te jó ég!!! hova megyünk? Poénkodunk, nekem a párom nem lehozza a csillagokat a lábaim elé, hanem felvisz hozzájuk :)) Na de végre érezzük, hogy lejt az út, ideje mert az autó nem tudjuk meddig bírta volna még, e hegy menetet...szegény! nagyon erőlködve kaptatott, hiába öreg is, diesel is,leterhelve...nem neki való ez. Fellélegzünk, de nem sokáig, mert megint felfele kaptatunk, de aztán megnyugszunk, mert nem olyan vészes, ezek az emelkedők már koránt sem. Így pöfögünk , órákon keresztül , mint a zsuzsi vonat- hegyeken fel, le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése