Átjárás egy állapoton...70.

Én már nagyon mennék, de az, hogy meleg-ételhez, tisztálkodáshoz jutunk visszatart attól, hogy nógassam a minél előbbi indulást. Ez a pár óra még itt időzés valószínűleg megéri, győzködöm magam, s türelem rózsát terem mondásra gondolva sóhajtozok néhányat. Különben sem sietünk sehova igazándiból, csak ez a majd hat napnyi egy helyben rostokolás már sok. Jó idő van, szinte éget a nap, ezért a téren leülünk egy padra és élvezzük a nap sugarainak meleg cirógatását. November végén ez különösen élvezetes. Eszembe jut, hogy odahaza vajon milyen zord idő lehet. Brrr...És ezzel a haza gondolással megint betolakszik tudatomba az a fránya, kellemetlenkedő, nyugtalanító gondolat, hogy csak kellene már üzenni a hazaiaknak....De az, hogy minél több liter üzemanyagot tudjunk tankolni, eltántorít attól a csábítástól, hogy most üzenetekre költsünk. Majd. Majd eljön annak is az ideje. Addig meg marad az időnkét fejét felütő, nyugtalanító lelkifúr. Ehh inkább most élvezem a nap melegét és ezt a gondolatsort elhessentem.... Már háromkor útnak indulunk kis batyunkkal, annyi, hogy Imre még laptopot, telefonokat is hozza, mert biztos lesz arra lehetőség, míg ott időzünk töltse az aksikat. Viszonylag egyszerűen megtaláljuk a célállomást, a tegnap kapott térkép részlet alapján könnyű volt rátalálni az utcára. Csak azt nem tudjuk, hogy ez vajon zárda, vagy mi?, mert a kedves hölgyike azt mondta, hogy egy nővérkét kell keresni. Kívülről még lehet az is. Hosszúkás tömb épület, amin pici rácsos ablakok vannak. És azt sem tudjuk, hogy csak minket fognak itt várni, vagy lesznek mások is. Lehet, hogy kiváltságosok vagyunk és minket nem egy nép szállóra küldtek? Erre rövid várakozás után választ kapunk, lesznek mások is, nem vagyunk kiváltságosok. Na sebaj, nem ez a fontos. Szállingóznak az emberek, látszik rajtuk, hogy segítségre szorulnak, bár koránt sincs egyik sem olyan állapotba, mint a hazai hajléktalanok. Középkorú pár, egyedülálló nők, férfiak. Egy kicsit furán érzem magam, de elhessegetem azt a szemtelenkedő gondolatot, hogy én is hajléktalan vagyok. Ugyan! Dehogy! Ez most egy olyan időszak, ami a jobb, minőségibb élhetőbb élet felé visz minket. És, ha ennek ez az ára, akkor ám legyen. Amikor majd már megállapodtunk és elértük, amit szeretnénk, akkor mosolyogva idézzük fel ezt az utat, még a legkellemetlenebb embert próbáló helyzeteken is biztos nevetünk. Majd. A tapasztalatokról, amit későbbiekben hasznosak lesznek-ne is beszéljünk. Eh, egyszóval nem kell semmit szégyellnem, most ez van és kész.