Persze. Most, hogy megkönnyebbültem: át tudom gondolni, hogy felnőtt fejjel vajon miért nem merek bemenni valahova, ha nagyon kell pisilnom. Oda haza ez nem okoz ilyen nagy problémát, talán az idegennyelv nem tudása váltja ki belőlem ezt? De hiszen már volt, hogy utunk folyamán egy benzinkutastól meg mertem kérdezni, hogy merre a vécé. Vajon most itt miért más a helyzet? Így utólag viccesnek tűnik az egész hajcihő és szinte lenézően kiröhögöm magamat. Hangosan gondolataimat megosztva járjuk az utcákat, keresve valami nagyobb üzletet, ahol sikeresen betudjuk cserélni csekélyke pénzmaradványunkat némi éhségcsillapítóra.
Ha nem lennének spanyol felíratok és nem beszélnének spanyolul körülöttem, még azt hihetném, hogy egy magyar nagy városban vagyok. Nem sokban különbözik az utcák látképe. A régi építésű házak megférnek a többemeletes panel házak mellett. Még építészeti stílusban sem sokban térnek el az otthoniaktól. Legalábbis ebben a város részben nem. Persze az apróbb dolgok elárulják, hogy nem odahaza vagyunk. Például a növényzet. Pálmafák és más mediterrán növények. Olyan növények, amit mi magyarok otthon cserépbe évekig nevelgetve tartunk és örülünk, ha nő egy kicsit és valamit fejlődik-persze ha megmarad egyáltalán- és még nagyobb az öröm, ha virágzik is. Itt olyan fákat, bokrokat látok, amiről nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán ez fa, vagy bokor, és hogy még virágzik is. Igen. Így november végén járva még sok növény virágzik. És természetesen mondanom sem kellene, hogy minden növény zöldellik. Viszont én személy szerint keveslem a zöld területet. A tereken épp, hogy van egy két fa, vagy bokor, de inkább beton, a járdamentén vannak a pálmafák, amik általában nyurgán magasra nőve, a tetején meghagyott néhány levelével éldegél, árnyékot nem adva. Aztán akad néhány más típusú fa is, legterebélyesebb a platánfa. Azt hiszem legalábbis az. Megesküdni azért nem mernék rá. Nem sok van belőle.
Néhány utcával arrébb találunk számunkra megfelelő üzletet, amibe betérvén először csak tanácstalanul lődörgünk. Mit vegyünk? Kenyeret, tejet? A tej az oké, azt mindenképp, de a kenyér fajtákat vizsgálgatva rá jövünk, ha azt vennénk, az olyan lenne, mint halottnak a puszi. Mert, hát ugyanis az Ő kenyérfajtáik nem igazán arra valók, hogy jó lakassanak. Van ez a bagett szerű, szinte csak héjból áll, alig valami beltartalommal. Ráadásul olyan ropogós, hogy felsérti az ember szájpadlását. A tegnapival így jártunk. Ma reggel nem tudtam elképzelni mitől horzsolódott fel az ínyem és a szájpadlásom. De aztán rájöttem, hogy a bagett az oka. Már csak ezért sem veszünk bagettet. Aztán van még többféle szeletelt kenyér, de ahogy elnézzük olyan vékonyak, hogy nem igazán éreznénk, hogy ettünk valamit. Imre mondja, spanyoloknál nem igazán fő eledel a kenyér. Nem nagyon eszik, és ha mégis, azt is legfőképp jól belocsolják olívaolajjal, majd megsózzák, és az is előfordul, hogy paradicsom szósszal megkenik. Na az! Aztán csúszik nekik. Mondja. Ezért is dagadnak. Hát mit ne mondjak, most nekem is csúszna. Dagadás ide, dagadás oda. Éhes embernek szinte minden ehető, még az is, amit eddig képtelen volt megenni. Míg járjuk a boltot, Párom eldönti mit vegyünk. Ugyanis én tanácstalan vagyok ez ügyben, hogy mivel is járnánk a legjobban most. Veszünk tejet, kekszet-az még mindig laktatóbb, bármily hihetetlen is-és nutellát, energia és édesség pótlás gyanánt. - Mondja Ő. Hát jó, legyen így, ráhagyatkozom. S aztán ezekkel felpakolva és közel kettő eurónyi maradvánnyal a zsebünkben a boltból kilépve próbáljuk betájolni magunkat. Hogy merre is kell mennünk az autónk fele. Szerencsés vagyok ilyen szempontból, mert jó a tájékozódási képességem. Jut eszembe :kivéve Szegeden. Ott a belvároson kívül kerülök, képes vagyok eltévedni több évnyi közelében élés után is úgy, hogy majd mindennap megfordultam a városban. Még Budapesten se okoz megtalálnom egy számomra ismeretlen utcát. De Szegeden! Ajaj!
Vissza térve a jelenbe, nem igazán vagyunk képbe merre is az arra. Nézelődünk erre, nézelődünk arra. Én mennék erre, Imre arra. Utcák, mikre nem emlékszünk, nem ismerős egyik sem. Elindulunk a hosszú sugárúton és eszembe jut, az az utca, amiben parkolunk betorkollik egy főútba, amin a villamos végállomása van. A villamos nyomvonalát követve-persze mi a járdán- valóban el is jutunk az autónkig, ami nincs is olyan messze, mint ahogy gondoltuk. És miközben átmegyünk a zebrán az utcába, nagy felfedezést teszünk. Benzinkút van a sarkon. Nahát! A kocsinktól alig 20 méterre! Mi ez, ha nem a kívánságunk teljesülése? Ugyanis mikor késő éjjel ideértünk csak annyi volt a kérésünk, hogy kérünk szépen számunkra egy megfelelő parkolót, lehetőleg benzinkút közelében. És most tessék. Megfelelő parkoló, benzinkút közelében rendelésnek megfelelően rendelkezésünkre áll. Vannak véletlenek? Még ha néha megingok is, de most stabilan, határozottan azt mondom: Nincsenek véletlenek! Ez már számomra, számunkra egyértelmű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése