Így éltük meg...

Lépésről a másikra

01. - 02. - 03. - 04. - 05. - 06. - 07. - 08. - 09. - 10. - 11. - 12. - 13. - 14. - 15. - 16. - 17. - 18. - 19. - 20. - 21. - 22. - 23. - 24. - 25.
26. - 27. - 28. - 29. - 30. - 31. - 32. - 33. - 34. - 35. - 36. - 37. - 38. - 39. - 40. - 41. - 42. - 43. - 44. - 45. - 46. - 47. - 48. - 49. - 50.
51. - 52. - 53. - 54. - 55. - 56. - 57. - 58. - 59. - 60. - 61. - 62. - 63. - 64. - 65. - 66. - 67. - 68. - 69. - 70. - 71. - 72. - 73. - 74. - 75.
76. - 77. - 78. - 79. - 80. - 81. - 82. - 83. - 84. - 85. - 86. - 87. - 88. - 89. - 90. - 91. - 92. - 93. - 94. - 95. - 96. - 97. - 98. - 99. -100.
Ezek nem LOTTÓ számok, hanem? na mi? igen linkek sorban részenként. Egy katt és ott a folytatás!

2011. május 31., kedd

Az utolsó határ felé...19.

Imre megkérdezi Tőle mi a baj, kiderül nem fogadja el a kártyáját a bankautomata.
De siet vissza, hoz egy másik kártyát. Hátunk mögött dudálnak, más is tankolna, álljunk arrébb. Jó . Tova gurulunk a parkolóba, s miközben várjuk vissza az emberünket megszámoljuk a pénzt. 8 euró,67 cent! Te jó ég ennyi pénz! Boldogságunk határtalan és még kapunk üzemanyagot is! Alig félórával ezelőtt, nem tudtuk hogyan tovább,csak azt hogy majd lesz valahogy. Most így. Elgondolkozunk rajta, véletlen műve, hogy épp itt fogyott ki az üzemanyag,és épp itt vannak olyan emberek akik segítenek, hogy tovább tudjunk menni? Nem. Biztosak vagyunk benne, hogy nem. Itt kellett lennünk a megfelelő helyen, a megfelelő időben , hogy találkozzunk a megfelelő emberrel, aki segítséget nyújt nekünk. Amellett, hogy ezt érzem, ehhez még társul a megdöbbenés, hihetetlen érzetek keveréke is. Vagy inkább azt mondanám, érzem, hogy valami megfoghatatlan, felfoghatatlan erő munkálkodik körülöttünk, de igazándiból értelmileg felfogni nem tudom. Csak elfogadom, mint tényt. Míg e gondolatok körül jár az agyunk, türelmesen várjuk vissza a megmentőnket. Időnként hol egyikünk, hol másikunk megy el sétálni. Van itt egy nagyobb áruház, be nem megyek, csak kívülről szemlélem. Figyelem, ahogy ki- be jönnek az emberek teli szatyrokkal és pillanatnyi vágy ébred bennem, hogy én is ezt tehessem...bemenni és kijönni a megvett éppen szükséges dolgokkal... de ez a vágy csak megérint, mint egy lágy szellő, és tova illan. Jól van ez így ahogy van, majd eljön annak is az ideje!
Egy idő után egyértelművé válik számunkra türelem ide, vagy oda : nem fog vissza jönni a srác. Már ahhoz túl sok idő telt el. Felesleges tovább várnunk. Találgatni is az, miért is nem, nem érdekes. Örömünket ez nem befolyásolja. Ha nem, hát nem. Ha ennyi, akkor ennyi. Így is elmondhatatlanul hálásak vagyunk nekik, miközben tankolunk 7 liter üzemanyagot, és ahogy a főútra kigurulva, elhagyjuk ezt a várost : hangosan köszönetet mondunk. Csak úgy bele a levegőbe, hátha meghallják....

Nincsenek megjegyzések: