Ott állunk a peronon és integetünk a lányomnak, aki az induló vonat ablakából szintén integet ..nekünk. Búcsúztunk. Ez önmagában nem nagy dolog, mert mióta nem élünk együtt, többször előfordult, találkoztunk, eltöltöttünk egy kis időt egymás társaságában, s ha eljött az ideje, mindenki ment a maga dolgára....de ez most más volt...
...2010. november 14. szombat. kora délután...az állomásról visszatérve az autóhoz, s abba beülve mi is elindulunk. Kezdetét veszi a nagy utazás...
...nincs bennem félelem, sem aggodalom, sem semmi negatív gondolat, inkább hagyom, hadd történjenek a dolgok, ahogy kell...hiszen ezt akartam...ezt akartuk.
Estére már a határon túl szeretnénk lenni. Nem megyünk autópályán, mert az is kiadás, s most minden forint számít. Élő GPS-sé válok. Élvezem a feladatot, mint minden másban, ebben is az összehangoltság jellemző ránk. Imre nagyon jó sofőr, én meg ráérzéssel pontosan tudom az időzítést, hogy mikor szóljak, ha irányt kell váltani. Jól van, rátértünk arra az útra, ami elvisz egyenesen a határig. Most van időm nézelődni... Ahogy suhanunk el a szebbnél szebb tájak mellett, úgy suhannak el gondolataim is mellettem. Nem hagyom, hogy bármelyik is itt ragadjon...nem engedhetem meg magamnak...eddig jól ment minden, most még jobban kell, hogy menjen...de mégis...egy gondolat azért alattomosan elkezdett fészket rakni...a lányomon kívül nem köszöntem el senki mástól...anyám, édesapám, húgom, barátaim...de jött a megerősítő gondolat, ami elfújta a gyenge fészket: Hé, Ági! ennek így kell lennie...jól van ez... .nem véletlen....hiányzik neked a negatív megjegyzések sorozata? Dehogy! hát éppen ezért nem mondtad senki másnak, nem köszöntél el senkitől, hogy ez ne forduljon elő! ..s ahogy jött e felismerés, egyre erősebben éreztem azt, hogy nem számít elköszöntem-e bárkitől mert, mindazok, akik számítanak, itt vannak velem. És ez jól van így. Végre elértünk a határ közelébe! Innen már csak pár km-re. De jó! Ahhoz képest, hogy lassabban tudtunk jönni az utak minősége miatt, s ezáltal időben tovább tartott...itt vagyunk! S még ma ,ahogy terveztük átlépjük a határt. Nagyszerű!,minden úgy van, ahogy szeretnénk. Most pihenünk egy kicsit, eszünk, tankolunk, veszünk Szlovén térképet, átváltjuk a forintot euróra és indulás tovább. Pihi után vagyunk, most már ideje, hogy tovább induljunk. Megtankoltunk, bent az üzletben nem találunk Szlovén térképet, csak Olaszt, vagy Európa autósatlaszt, de arra nem akarunk költeni, pedig az lenne a legjobb. No mindegy, megvesszük az olaszt, az is kell...különben is Szlovénia nem nagy ország, vannak útjelző táblák, és ha a nemzetközi úton haladunk nem is tudunk eltévedni... Ami ennél nagyobb gond, hogy itt nem váltanak pénzt. Azt az infót kapjuk, hogy van a határátkelőn egy éjjel-nappal nyitva tartó valutaváltó. Hurrá! Akkor erről is le van a gond. Késő este van már fáradtak vagyunk mind a ketten, de már szemünk előtt a határátkelő. De furcsa, egy-két kamiont leszámítva sehol senki. Nekem, aki már 20éve nem jártam külföldön, nagyon, érdekes, hogy még határőrök sincsenek Unio ide, vagy oda. Így az egész határátkelő műemléknek tűnik. Leparkoltunk, hogy megkeressük a pénzváltót, na ne már, hogy nincs nyitva...most mi van? Azt írják, hogy reggel 10 órakor nyit. Na most ez mire jó? Simán minden fennakadás nélkül ideértünk, s most ez állít meg? Mire visszaérünk az autóhoz, már mindketten beletörődünk...hát ma itt éjszakázunk. Úgyis fáradtak vagyunk. Előkészülünk az alváshoz. Tisztálkodunk...babapopsitörlővel..nagyon hasznos darab...aztán az egyik pléddel betakarózva elhelyezkedünk. Jó lenne jobban kinyújtani a lábaim, de ennél jobban nem megy. Így is teljesen hátra van tolva az ülés..na mindegy kibírom. Még nem tudok elaludni, Imre már szuszog! De jó neki!pillanatok alatt eltud aludni...felhőtlen az égbolt, szeretem nézni a csillagokat...nézem azokat,nézek tova, távolban egy település fényei, biztos város...és nem magyar város...aztán elalszom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése