Kikanyarodunk a pályára és abban reménykedünk, közel lesz az első lehajtó. Érzem sejtjeimben , zsigereimben az elhatalmasodó félelmet, ami az idegességet okozza, ,,nem szeretem érzésnek ''hívom. Azt hittem ez a ,,nem szeretem '' érzés már megszűnt. Biztos voltam benne, hogy tudom kezelni és nem keseríti továbbiakban életem. De ez a helyzet előhozta, és rá jövök, még nem tudom úgy kezelni, mint ahogy képzeltem. Elbíztam magamat ez ügyben. Gondolataim csapongnak, egy sötét árny suhan át, lehet, hogy még sem kellett volna elindulni?..de elhessegetem! Inkább igyekszem lenyugodni, arra gondolván, felesleges az idegeskedés ez is csak egy élethelyzet, amiből van kiút, még nem tudni milyen, de van.
Csendben vagyunk, érzem verejtékem szagát, eszembe jut mennyi ideje nem fürödtem, a mostani mosakodás is csak tűzoltás volt. Tombol bennem az ideg, ...de egyszer csak - kezd alább hagyni. Meglepődök egy pillanatra, könnyebbül légzésem , múlik a félelem. Felsóhajtok, megtörlöm tenyerem nadrágomba. Egy a fenekére lelátható tóhoz, vagy folyóhoz tudnám ezt hasonlítani, minek az alját felkavarják, zavarossá válik, ami aztán szép lassan leülepszik. A bennem lévő félelemem is így tett. Megnyugodtam. Ellazultak idegeim, felengedett a feszültség, nagyot sóhajtottam.
Rá néztem páromra, aki szabad jobb kezét combomra tette és össze mosolyogtunk. Nem szóltunk egy szót sem...nem, de ebben a mosolyban minden benne volt. A szeretet, az, hogy, ketten képesek vagyunk bármily akadályt átugrani. Mert nem egymásra mutogatunk, és hibáztatjuk a másikat, hanem a vállalt dolgot felvállaljuk. Együtt. Kéz a kézben. Vállvetve. Itt vagyunk egymásnak, mi nagy baj történhet?
Már körülbelül 15 perce autózunk, mikor feltűnik a kijáratot jelző tábla. A település nevét nem láttam, csak arra koncentráltam, hogy kijárat. Végre! ...És abban a pillanatban, ahogy a kijáratot jelölő sávba sorolunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése