A fejlődés fele is több...67.

Tegnap délután már nem tudtunk intézni egyebet, mert mint kiderült ma délelőtt lesz nyitva a Carritas irodája. Így a fennmaradó időnket alvásig lakmározás és a pihenés után, sétával töltöttük. Az evésről még annyit, hogy azt gondoltuk: mily nagyon befogunk szó szerint ,,zabálni,” csak azt a tényt felejtettük el, vagyis hát inkább úgy mondanám: nem gondoltunk arra, hogy a hetek alatt az alig evéstől annyira összeszűkül a gyomrunk, hogy jóval kevesebbet tudunk enni, mint gondoljuk. Ami nem baj, érzem is magamon, hogy leadtam pár kilót. Imrének azért nem igazán jön jól a további fogyózás, mert amúgy sem egy telt alkat. Neki már nem kellene több kilót ledobnia magáról, mert a csontváz kinézet nem áll jól neki. Szóval a reggeli szokásos tevékenységeink után elindulunk a Carritashoz. Elhagyván kocsinkat magamban konstatálom, hogy az autószerelő-műhelyben megkezdték a napi tevékenységet és a metrórendőrök is megérkeztek rendre módra. Úgy teszek, mint aki rájuk sem hederít, de a gondolataimban ott vannak, amiről azért sem akarok tudomást venni, még ha kerülget is, így inkább arra koncentrálok, hogy egyik lábam teszem a másik után, szép időnk van- de jó! vagyis hát egyszóval oda figyelek, hogy épp mit csinálok. Ez használni szokott, mint most is. Elterelődik az olyan gondolatokról a figyelmem, ami nem tesz jót, és egy idő múlva már nem is emlékszem, hogy mi is volt az a gondolat. Kevesebb, mint negyedóra alatt elérkezünk az irodához, és mily jó látni és tudni, hogy nyitva van. Ez nagy megkönnyebbülést okoz, mert biztos vagyok, vagyunk benne, hogy itt a tovább menetelünk megoldásának a kulcsa. Kedvesen fogadnak a pultnál, Párom belekezd a mondókájába, aztán adatfelvétel és kapunk:... időpontot...Holnap délelőtt 11 órára....egyből nem, most nem tudnak fogadni, nagyon sajnálják, de nagyon be vannak táblázva. Nagyon szépen megköszönjük , mikor újra az utcán sétálunk vissza az autóhoz hirtelen rám tör a pillanatnyi elmezavar. Érzem magamban a türelmem végét, ami átcsap egy hatalmas bensőmben fortyogó, kitörni készülő dührohamba. Legszívesebben toporzékolva ordítanák. Hát sosem lesz ennek vége?... Miért kellett nekem megint belemásznom valami olyan szituba, ami nem kényelmes és biztonságos? ...Meddig fogunk még itt rostokolni?... Mikor fog már végre eljönni az a pillanat, hogy búcsút intünk ennek a helynek? Már nem bírom ezt a várakozást...aztán ahogy jött, úgy múlik is, egyik pillanatról a másikra. Meg is állok miközben nagy levegőket veszek, és érzem, a használt levegővel amit kiengedek, távozik ez a hirtelen elöntő türelmetlen düh. És a gondolataim is tisztulnak. Tisztában vagyok avval, hogy ezek a kitörések nem tartanak sokáig nálam, hagyom hadd tomboljon bennem, úgy, hogy figyelem a bennem kavargó érzéseket és ezáltal kiváltott gondolatokat. Érdekes tanulmány, annyi biztos! Immáron visszanyerve az alap lelkiállapotomat a gondolataim és a hozzáállásom a jelenlegi helyzethez egyre pozitívabbá válik újra. Ez alatt az idő alatt nem szóltam egy szót sem, némán mentem Imre mellett, tudom: látta rajtam, hogy mi van, ezért egy szót sem szólt. De most már minden rendben, így arról beszélgetünk, hogy végre holnap biztos megoldódik a helyzetünk valahogy, és még jó, hogy csak egy napot kell várnunk, nem mondjuk egy hetet. Mert lehetett volna annyi is, vagy több is. És ezt végig gondolva hálásak vagyunk a „rendezőnknek”, és elégedetten megyünk vissza a kocsihoz. Ennivalónk van, holnap lehet, hogy még hozzájutunk többhöz is, meg még kitudja milyen lehetőségeink lesznek..tán még lefürödni is tudunk valahol a segítségük által...ki tudja? Az ágyban alvásról már nem is merek álmodozni...bármiben is fognak és tudnak segíteni- nagy segítség lesz. Mint már meg annyiszor, most is úgy vagyunk evvel az egésszel, hogy minden ami történik és ahogy- az nem véletlenül van úgy, minden annak érdekében történik, hogy nekünk jobb legyen és a céljainkat elérjük....csak hát ...na.. igen. Győzzem és legyen kitartásom kivárni....