Visszasétálok az autóhoz, szemmel láthatóan az élénk forgalom mostanra már alábbhagyott, lecsendesült minden. Hiába a pihenő idő az pihenőidő. Nagy sóhajjal beülök Párom mellé, valahogy most nehezebben bírom a tétlenséget. Vajon miért? Mondom, hogy találtam egy térképet, jó lenne, ha megnézné majd, mert nekem nem egyértelmű. Bólint, miközben a rádiót hallgatja. Néhány szót értek csak, így nem igazán tud hosszabb távon lekötni a rádióból jövő hadarás. Most nem. Hanem inkább azon vagyok, hogy a türelmetlenségemet megszüntessem magamban. Érzem nem megy könnyen, de erősen arra összpontosítok, hogy ez az állapot, amiben vagyok az nem old meg semmit és nem hoz előbbre semmit. Szépen ki kell várnom míg mindennek eljön a maga ideje. Ahogy eddig. Történetesen most azé, hogy végre elinduljunk a dolgunk után. Megosztom Párommal a lelkiállapotom milyenségét, ez mindig segít, ha átbeszéljük kivel mi van. Lassan le is nyugszom. Érzem, idegszálaimból, gyomromból, hogy kúszik ki a türelmetlenség, és helyét átveszi a nyugalom, szinte már a felszabadultság. Mennyivel jobb, ha megtudjuk osztani őszintén egymással a gondolatainkat. Már az, hogy beszélünk róla, sokat segít. Tudok újra vigyorogni és a hangom is megjön.
Még szól a rádió, de csak azért, hogy megtudjuk milyen nap is van, és mennyi az idő. Nem kell sokat várni. Még én is értem. Péntek délután négy óra van. Összenézünk, én fintorgok egyet, a párom meg ha jó láttam megrántotta a vállát. Igen? Hehe... Na..bummm.. És akkor mi van? Nagyon sikeres volt, a lelki-bajom átbeszélése, mert már nem tud felzaklatni ez a tény sem. Majd lesz valahogy.
Az, hogy délután négy óra van, még jó is, mert lassan vége a szieszta(siesta )időnek, de ami nem az, hogy péntek délután van. Ilyenkor hétvégén már nem nagyon van sehol hivatalos ügyintézés. Párom mondja nem ismeri a Katalánok (Catalan)szokásait, mert nem élt ezen területen, de Andalúziában így van és szerinte nem sokban különbözhet ez a munkarend az ország más területén sem. Hát akkor hétfőig ezek szerint, ha így van, semmit nem tudunk intézni.
Aztán Imre mondja mindjárt jön, maradjak csak, könnyítenie kell magán, meg körbenéz itt a környéken mi van egyáltalán erre. Én meg szófogadóan ülök és nézem, ahogy távolodik a túloldalra be egy kis utcába. Bámulom a környéket, emberek jönnek-mennek a járdán, mindenkinek megvan az úti célja, legalábbis a rövid távú biztos. A-ból eljutni a B-ébe. Mint nekünk is.
És azon gondolkodom, hogy ma milyen lelki hullámzáson mentem keresztül. Mintha nem is velem történt mindez. A felhőtlen boldogság és elégedettség érzésén át a türelmetlenség érzetén keresztül a megnyugvásig. Mert most nem érzek semmi idegességet, teljesen nyugodt vagyok és majdhogy nem derűlátó. Érdekes, már észrevettem, hogy akkor vagyok a legnyugodtabb, mikor a legkilátástalanabbnak tűnik a helyzetünk. Hogy, hogy van ez? Nem értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése