A meleg étel varázsa...73.

Még várnunk kell, nincs kész a vacsora, addig pihenjünk és érezzük jól magunkat- szól ide nekünk kedvesen, jöttében-mentében a lány, ki velünk foglalkozott. Nem vagyunk türelmetlenek, nincs semmi gond, jól elvagyunk. Párom megkérdezte, hogy tölthetné- e a gépet és a telefonokat, amit szívesen megengedtek. Persze Imre egyből azt nézte fogható e itt nyilvános net, de sajna nem. Így se üzenni, se térképet nézni nem tudunk. Viszont a könyvespolcon van egy-két útikönyv. Az egyikben találok is Spanyolországról néhány oldalnyi térképrészletet. Sokra nem megyünk vele, mert nem kimondott autóstérképek ezek, de hozzávetőlegesen meg tudjuk, hogy merre tovább. Az a lényeg, hogy a N340-es úton haladjunk tovább. Az biztos, hogy Barcelonán keresztül kell majd menni, és ha lehet Párom már nem akar semmikép a tengerparton tovább haladni. Inkább beljebb menne Valencián át Andalúcia felé, mert ott van esélyünk arra, hogy kapunk munkát a déligyümölcsöt termelő földeken, vagy Jaén környékén, ahol meg az olajbogyó ad munkát ilyenkor. Személy szerint sajnálom, hogy nem megyünk a tengerparton, de hát belátom fontosabb az, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol dolgozni tudunk, persze fizetség fejében. Néha megkordul a gyomrom. Ezt az is elősegíti, hogy a konyha felől főtt ételek illata gomolyog az orromba és azon keresztül ingerli az összeszűkült, ám azért még fér bele valami gyomromat. De szerencsére ezt nem sokáig kell már elviselni, mert szólnak, hogy mindenki menjen enni. Hurrá! Eszünk! Ráadásul főtt ételt! Te jóságos Istenke, mióta is nem ettünk meleget? Talán két hete? Egy kicsivel több? Ehh, nem tudom, de eddig nem is jutott ez eszembe, mert annak is örültünk, ha egyáltalán volt mit enni. Követjük a többieket, akik nagyon úgy tűnik, hogy megszokott helyükre ülnek le. Hosszúkás ebédlő, miből lelátni a konyhára, ahol sürögnek-forognak az önkéntes szakácsok. A terem jellegéből kiindulva az asztal is hosszúkás, azt körül ülve vagy 20-25 ember kiabál, hangosan társalog. Mielőtt leülnék az asztal végébe, előtte termoszból meleg kávét töltünk magunknak. Avval egyetemben leülve, az asztalon bizonyos távolságokra kis kosárkákba fornettihez hasonló apró péksütik, amire rá vetjük magunkat. Mondanom sem kell, nem kellett kínálgatni nekünk, hogy együnk. Meleg kávé, édesség...hümm, mi jöhet még? A kiürült kosárkákat felszeletelt bagettekkel teli kosárkák követik és még ecettel, olívával, sóval megtöltött kiöntök is kerülnek mellé. Most szemtanúja lehetek annak, amiről Imre már mesélt. Hogy nagy csemege náluk az olívával meglocsolt kenyér. A válság előtti időkben úgy ették, hogy a bagett belét kiszedték, azt eldobták, s a maradékot locsolták meg bőségesen olajjal. Manapság már nem teszik, a bél is marad és ehető lett számukra, hiába na a krízis csodákra képes. Például, hogy nem pazarolnak. Na, de vissza kanyarodva a mostba, olyan jó ízűen majszolják kedvenc csemegéjüket, hogy kedvet kaptam a megkóstolására. Hmm, nem is olyan rossz. Imre vigyorogva mondja, „hogy aztán vigyázz, ne hogy túlságosan rákapj, mert akkor gyors ütembe elkezdesz hasonlítani alkatra a spanyol nőkhöz.” Na ez, hat, köszi. Bár ledobtam az utóbbi hetekben néhány kilót magamról- szerintem azért ez a két szelet olajos kenyér, ami nem is kenyér- hanem bagett szeletekre vágva-nem telepszik rám. Csak esetleg megüli a gyomrom. Míg várjuk a főtt ételt van időm körbe nézni. A falakon fényképek, azokon felismerem a jelenlévők többségét. Kirándulás, focizás közben, meg ünnepségeken. Tehát ebből következtetve nem csak alapellátásért lehet ide betérni, hanem ez egy a hajléktalanoknak, vagy nagyon szegény embereknek a klubja is. Körülöttünk jókat nevetgélnek, hangosan egymás szavába vágva társalognak továbbra is, senki nem foglalkozik velünk, de mégis mindig van valaki, aki elénk tol valamit, hogy kérünk-e még. És elkezdik kiosztani a főtt ételt is. Mivel egyikünk sem szereti a tengeri herkentyűket (kivéve az olajos halat, az atunt, és a hekket) titkon reméljük, hogy nem ilyesmi lesz a vacsi. A tányér közepén persze mi más, mint filézett hal szelet, leöntve valami világos barna színű szósszal, néhány szelet hagyma karika, saláta, paradicsom társaságában kínálja magát . Éhes ember nem válogat és megalkuszik avval, amit kap. Mi is így teszünk. És még szerencsénk is van, hogy nem valami rák, vagy kis apró gülüszemű valami néz velünk farkasszemet. De nincs semmi gond, ez a hal -féle filézett és a szósszal együtt még jó ízűnek is mondható. Nem nagy adag volt, így épp azon gondolkozom, hogy még eszek néhány szelet bagettet, mikor látom, hogy van másik fogás is, amit már hordanak azoknak, akik megették az első fogást. Így nekünk is. Lencsét. Azért nem írom, hogy lencseleves, vagy lencsefőzelék, mert egyik sem. A kettő közötti állagú, nincs benne se babérlevél, se fokhagyma. Nem tudom mi van benne a lencsén és a vízen kívül, de még berántva sincs. Félreértés ne essék, nem kritizálásként írom, csak annak a tényt akarom közölni, hogy „ahány táj, annyi -féle szokás”. Mindenesetre jóízűen esszük, Párom még repetázik is belőle. Belém már semmi nem fér, csak egy pohár cola. De még nincs vége, nagyon úgy tűnik. Kapunk mandarint, és egy-egy szelet sütit is. Valakinek a szülinapja van és azt felköszöntve, ami persze fülsüketítő (mást nem tudok rá mondani) ricsajjal történik meg. Az ételtől megtelve, a melegtől elbágyadva,(érzem arcom megint kipirosodik) kelek fel az asztaltól és mondok köszönetet az önkénteseknek. Párom is hasonlóképpen van, ahogy elnézem. Mindent megköszön, mire mondják neki, hogy még csomagolnak egy kis útravalót, várjuk meg lent a váróba.