Éhesek vagyunk. Mivel reggel megettük a maradék kekszet, már nincs mit ennünk. Mielőtt beülök az autóba a csomagtartóból kihalászok néhány pulóvert, mert éjszaka nagyon lehűl a levegő és az autó összes létező nyílásán áramlik befele. Cúg eltömítésére nagyon megfelel a szennyes ruha is. Ahogy válogatok a megfelelő darabok után a táskákba, kezembe akad egy kisebb szatyor. Ebbe csomagoltam bele a maradék alapvető élelmiszereket, nem is tudom milyen céllal. Mint például liszt, zsemlemorzsa, búzadara, néhány fűszer. Hirtelen ötlettől vezérelve a zsemlemorzsát is magamhoz véve a ruhadarabokkal szállok be az autóba. És mondom a páromnak, hogy meg van mentve haza, mert tudunk mit enni. Mint például ezt a zsemlemorzsát. Végül is ha vizet iszunk rá, akkor az megdagad a gyomrunkba és máris úgy érezzük, hogy ettünk valamit. Elviccelődünk ezen, de én komolyan is gondolom, mivel nagyon éhes vagyok. Párom nem kér, de kitalálta, hogy vegyem elő a búzadarát is és abból készítsek neki tejbegrízt. Amolyan nomádosan. Jó, miért ne? Öntök a bögrébe tejet, aztán bele darát és felteszem a műszerfalra „főni”. Ha neki ez kell. Én meg kanalazom a morzsát, ami most mennyei ételnek számít az üresen kongó gyomromnak. Közben arról beszélgetünk, hogy túl becsületesek vagyunk. Mivel az utolsó munkahelyen, ahonnan eljöttünk teljes ellátást kaptunk. A hűtőt telerakták a dolgozóknak több rúd olcsóbb felvágottal, mindig kaptuk a friss kenyeret és ebédre meleg étel, amit a tulajdonos étterméből hoztak ki nekünk a tanyára. Simán feltankolhattunk volna élelemmel, senki nem vette volna észre. De mi? Mi nem tettük. Fene vigye azt a becsületes fajtánkat, de hát még mindig jobb ilyennek lenni, mint az ellenkezőjének- vigasztalva magunkat eszük én a zsemlemorzsát, Párom meg a menet közben tejben puhává dagadt búzadarát, ami nagyon finom Ő szerinte és majdnem olyan, mintha valóban főzve lett volna. Közben szemlélődök is, figyelem az Embereket a járdákon néhány ember már ismerős. Némelyiket a két nap alatt már többször láttam. Van olyan, aki a napi edzését tartja, rója a köröket a tér körül, valaki , vagy valakik igyekeznek valahova, vagy éppen ráérősen sétálnak. De a legismerősebbek és a figyelemreméltóbbak az a két néni, aki egy kis kutyát maguk után ráncigálva szinte futva köröznek a tér körül, naponta többször minimum félórát eltöltve így. Szerencsétlen kutya jól megvan sétáltatva. Egy szava sem lehet. Nincs is, mivel még arra sincs ideje, hogy futtában egy egészségeset pisiljon. Csak rohan a két nyugdíjas néni után, nincs más választása, mert a póráz nem ad neki szabadságot, és igyekszik szó szerint kutyafuttában menet közben az egyik lábát felemelve csorgatni egy picit. Többszöri próbálkozása is kudarcba fullad. A nénik jól elvannak, egyszerre beszélve társalognak. Párom szerint a spanyolok már csak ilyenek. Mindenki egyszerre beszél, mondják a magukét, de azt Ő sem tudja, hogy hogy hallják meg a másik mondani valóját. Persze azért mentségükre legyen mondva, hogy ha olyan helyen vannak, vagy olyan szituba, azért nem így viselkednek. De maguk közt ez a jellemző. Erre már felfigyeltem másoknál is. Pláne a nők nagyon szeretnek sokat beszélni, és néha úgy tűnik, hogy indulatosan leginkább, láttam olyan párokat, ahol a nő mondta a magáét, csak mondta, a férfi meg hallgatott és vagy előtte kullogott, vagy utána. Ilyenek láttán olyan érzetem volt, mintha a férfi nem is hallaná a nőt. Imre szerint ilyenek, náluk ez a természetes. Mikor azt hiszem, hogy veszekednek és flegmák egymással, az náluk egy természetes állapot. Hát nem tudom, furcsa stílusuk van mindenesetre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése