Emberünk néha feltünedezik az ajtóba, de nem vesz észre, vagy legalábbis nekünk úgy tűnik. Viszont most már csak néhány ember van előttünk és ahogy megint kijött, hogy beengedjen közülünk néhányat, Páromnak is int és mond is neki valamit, ki ezt követően belép a „mennyek kapuján”. Mert annak tekintjük, most már biztos, hogy lesz élelmünk. Én félre állok a sorból, nem megyek be vele, felesleges, eltudja intézni egyedül is. Nagy fiú már. Nem sokáig kellett várnom, hamarosan boldog vigyorral jött ki az ajtón, kezében két teli szatyorral. Újjé! Nem tudom miket kapott, de jóval több már most így látszatra is a mennyiség, mint amire számítottunk. Nagy boldogságban és elégedettségben hagyjuk el a helyszínt! Mily kevés kell az elégedett létállapothoz, ha az ember már tud értékelni bizonyos dolgokat. Doboz keksz, több kisebb guriga sajt, néhány liter tej, 2x6-os kiszerelésű kis üveges actimel, néhány mandarin. Rizst, lencsét is akartak adni, de nem fogadta el, mondván, hogy nem tudnánk hol megfőzni, így köszöni szépen, de adják oda másnak, aki hasznosítani tudja. Megkönnyebbülve sietünk vissza az autóhoz, avval a gondolattal, hogy végre ehetünk. Hálát adva azoknak az embereknek, akik segítettek rajtunk, hogy ne kelljen tovább éheznünk. Aki csak éhes szokott lenni, az nem tudja miről is beszélek. De aki már éhezett nem önszántából napokig, az bele tud érezni, hogy mit is jelent az, ha élelemhez jut. És ilyen esetben minden jó ízű- már persze, ami ehető. Immár elégedett jó lakottsággal üldögélünk a kocsiba és beszéljük át a mai napi eseményeket. Az, hogy délelőtt semmire sem jutottunk, talán nem véletlen. Előbb- utóbb ki fog derülni, hogy miért nem. Nem vagyunk elkeseredve ez miatt. Hogy ott nem sikerült semmit intézni, az nem jelenti azt, hogy máshol is így lesz. Különben is a délután sikere mindent felül múlt. Megint beigazolódni látszik, hogy nem mindegy : hogyan is miképp gondolkodunk. Bíztunk abban, hogy sikerül élelemhez jutnunk valamilyen úton módon, és így is lett. És ilyenkor, mikor sikerélményem van, akkor bizony van egy kis keserűség és szégyenérzet is magam felé, hogy mikor nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetben vagyunk : felüti nálam a fejét időnkét a kétség gyanúja. Nem kellene. Remélem utunk folyamán ez megszűnik, mert szerintem fogok annyit tapasztalni, hogy ez szertefoszoljon. Már idáig is bebizonyította nekem az élet a nyilvánvaló valóságát, mindig ott vagyunk, ahol ép lennünk kell, és mindig az adott helyzetből a legjobban tudunk tovább menni. Egyszóval mindig van tovább, vagy kiút, a körülményekhez képest a legmegfelelőbben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése