España...21.

Verőfényes napsütés, mondhatni nyárias idő van, pedig november 18.-át írunk.

Kellemes fáradsággal ,elégedettséggel teli érzéssel szemléljük a körülöttünk lévő tájat immár spanyol földön. Végre Spanyolországban! Körbe vesznek a zöldellő hegyek, völgyek, távolban látni az autópályát, ami viadukton szeli át két hegy közti rést. A határon lévő egyik pihenőhelyen vagyunk.

Az autón fellelhető összes ajtó, sarkig tárva, nyitva. Szellőztetünk. Mi a lehető legkényelmesebb pózban terülünk el az üléseken és élvezzük a nap melegét, érzem, ahogy melegíti arcomat, az egész testemet. Van rajtam három pulcsi, de egyiket sem veszem le, pedig nagyon melegem van. Nem lehet. Imre tanácsára. Tanácsait megszoktam fogadni, (bár nem várja el, hogy így tegyek, rám bízza a döntést) mert megélt tapasztalatain alapul és hasznos. Lelkileg már régóta készít fel a Spanyolországi életre, többek között a meleg elviselésére is. Szokni kell a meleget. Ha most neki vetkőznék, akkor mi lesz, mikor nyár lesz? Mit veszek le magamról, ha most egy szál pólóba flangálnék? Így marad a három pulcsi. Tudatosan akarom magam hozzá szoktatni az itteni klímához, és elkerülni azt, hogy ebből bármi problémám adódjon. Mert nem vicc. Odahaza a legnagyobb kánikula is elviselhetőbb, mint errefelé. Igaz elképzelni sem tudom itt milyen, de elég ha arra gondolok, hogy nálunk nyáron a legnagyobb hőségben hogy érzem magam.

Szóval pihenünk és felidézzük az elmúlt napokat. Jókat derülünk újfent az olaszok vezetési stílusán, a Montpellíer-i egynapos kalandunkon és az okozott stresszen. Azon, hogyan kaptunk pénzt, hogy tudjuk folytatni utunkat. Nekem úgy tűnik, mintha már egy hete úton lennénk, de még csak 4 nap telt el. Még mindig hihetetlen számomra, hogy e rövid idő alatt annyi helyen haladtunk át, hogy megszámolni sem tudom. S olyan területeken, tájegységeken, mit eddig csak filmekbe láttam sóvárogva nézve. Szlovénia, Olaszország, Franciaország. Valóban olyan érzetem van, mintha turista úton lennénk. Pedig nem azon vagyunk. De nem ám! Mindent egy lapra téve letelepedési szándékkal vágtunk neki e nagy útnak. Párom ki már kétszer élt Andalúziában majd közel 5 évig, építőipari munkásként túlnyomó részt, állítja még egy segédmunkás is jobban megvan fizetve, mint nálunk odahaza. Többet ér a pénz. Szerinte még most így válság idején is. És arról nem is beszélve nagyobb ország – több lehetőség, nagyobb szabadság, más mentalitás, na meg a tenger, óceán közelsége sem elhanyagolható. És mert hazánkban nem boldogultunk, csak vegetáltunk, adósságra adósságot halmoztunk, nem beszélve a magyar rabszolgatartó piaci állapotokról, úgy döntöttünk a jobb élet reményében ,,nincs mit vesztenünk ''! felkiáltással - mint a legkisebb fiú a mesékben vállára vetett tarisznyájában, miben pár darab hamuba sült pogácsa bújt csak meg, többi légüres helyet az önbizalom töltötte ki – neki vágtunk.