Hah! Végre felértünk! XVIII. században (szintén apró téglából ) épült nagy templom fogad, oldalában egy pici kis tér, körülötte alacsony házak. A kilátójából messze ellátni. Jó magasan vagyunk. Az épület zárva. Bejáratnál táblán a tájékoztató: Isten tisztelet egy héten kétszer van, hétvégén, az jó! Csak evvel az a gondunk, hogy az nem most van. Hol keressük akkor a Papot? Párom kideríti itt lakik a lelkészlakba, csöngessünk be, hátha itthon van. Jó csöngessünk. Megtesszük és várunk. Semmi mozgásra utaló jel. Várunk, ténfergünk. Mit tegyünk? Várjunk még egy kicsit, vagy jöjjünk vissza később? Eldöntjük: Várunk még egy kicsit, meg , ha kell vissza is jövünk később. Körbe járjuk a templomot, szemléljük a csodálatos kilátást. Mezőgazdasági terület, és ahhoz képest, hogy ősz vége felé járunk minden zöldellik.
Vissza megyünk a paplakhoz, még egyszer becsöngetünk, mielőtt lemennénk. Senki. Én már mennék is, minek itt őgyelegni, de Párom türelmesen vár, így én is várok csöndben. Aztán egyszer csak kinyílik a bejárati ajtó. Egy idősebb magas emberrel találjuk szembe magunkat. Illedelmesen köszönünk, s Párom érdeklődik a Pap felől. Bár abban reménykedve, hogy Ő az. De nem úgy tűnik, mert azt a választ kapjuk, hogy nincs itthon, Barcelonában van, és nem is tudni mikor jön vissza.
Talán majd akkor később. Szótlanul baktatunk , hiába könnyebb lefelé az út, nekem valahogy nehezebbnek tűnik. Gondolataim cikáznak, kétségbe esve nem vagyok, de önkéntelenül keresem a megoldást a helyzetünkre- egyelőre csak magamba. Belém hasít, hogy ez már nem vicc, de nem szólalok meg, megvárom míg Imre mond valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése