Kis tisztaság, nagy kád önsajnálat...82.

Meglátogatom a mellékhelyiséget, amiben van rokkantaknak elkülönített rész is. Ürömben az örömöm éled, mert ráadásul még nyitva is van, ami ritkaság számba megy. Nem tudni miért itt Spanyolországban több lezárt rokkant illemhellyel találkoztam, mint nyitottal. A nagy térben a vécéhez mosdó is dukál, aminél tökéletesen tisztába teheti magát az ember. Ja és sokkal tisztább helység, mint a többi. Talán, mert kevesebben használják. Mindenesetre kihasználom az alkalmat, gyorsan beslisszanok, magamra zárom az ajtót és amennyire tudok lemosakszom az előrelátásomból magammal hozott tisztasági csomagom segédletével. Amiből csak a tiszta fehérnemű, ruha, na meg egy törölköző hiányzik. De sebaj, letekerek néhány méter papírt megtörölközni, további néhány métert meg viszek magammal, kimerült készletünk utánpótlása végett. Immár felfrissülve, egy kicsit jobb kedvel megyek ki, Párom is volt az ő részlegén, Ő is ugyancsak felszerelkezett papírral, megbeszélés nélkül, csak úgy összehangoltan. Lassan telik az idő, bár már tíz is elmúlt, de még nem érkeztek meg a várt személyek. Viszont jelek vannak arra, hogy valóban lesz itt valami, mert egyre több hajléktalan, vagy ha nem is az, de nagyon szegény ember gyülekezik. Na, jó, most már biztos kevesebb van előre, mint hátra. Néha kimegyünk friss levegőt szívni, kerül egy – egy szál cigi innen onnan, most például a földről. Majdnem egy egész szál, csak a szűrőjét vágja le Imre, higiéniai szempontból és máris pöfékelünk. Jól esik a nikotin, de az a gondolat, ami ennek kapcsán foglalkoztat, elveszi ennek a jó eső dolognak a lényegét, élvezetét. Elképesztő még számomra is, mennyire tudom sajnálni magam időnként, mint például most is. Mi lesz velem így? A földről felszedett cigi, tök mindegy mekkora, azt jelenti, hogy csúszunk a lejtőn. Persze lefele, amin igen nehéz megállni, hát még visszakapaszkodni. Legalábbis most nagyon ezt érzem, hiába a pozitivizmus, tapasztalat, amit látok is lelki szemeim előtt, de valamiért inkább a keservet és a szomorúságot részesítem előnyben most ebben a pillanatban. Párom minden féléről beszél, persze tudom én, most azért elsősorban, hogy rá figyeljek és ne avval legyek elfoglalva, hogy milyen helyzetben vagyunk. Én meg direkt nem beszélek az érzéseimről, nincs kedvem. Makacsság, dac szállt meg, és ebben fürdőzve szinte meg sem szólalok. Pedig jól tudom, jobban járnék, ha kibeszélném magamból, de most mégsem megy. Majd később, mikor rendezni tudom magamban. Különben attól is tartok, hogy ha elmondom neki, amit úgy is sejt szerintem, akkor esetleg az eszemhez térítő hangján szól hozzám, ami ritka, bár hatásos. Nagyon nem szeretem, ha felemeli az energikus, határozottsággal teli hangját, ami jól tudom hasznos. Viszont érzem, az most még rontana a lelki állapotomon. Legalábbis ez egy jó kibúvó az alól, hogy felemelt fejjel kelljen viselnem tetteimért a következményeket. Milyen már az, felelősséget vállalni saját magamért? Na azt már nem. Nem akarom azt hallani, hogy minden ami történik velem, azt csak magamnak köszönhetem. Biztos, hogy minderről én tehetek, hogy itt és ilyen körülmények közé kerültem? Hisz a legtöbbször csak pozitív gondolataim vannak, nem jut eszembe, hogy csövezni és koldulni fogok. Ha meg mégis átvillan egy két sötétebb gondolat, azt legtöbbször elhessegetem. És tessék, mégis ez van. Miért? Valamit nem jól csinálok, gondolok? Hogy is van ez? Attól még, hogy pozitívan állok a dolgokhoz, hátul alattomosan megbújnak a gonosz ördögi félelemből származó aggodalmak, és tudtomon kívül munkálkodnak? Nem tudom, nagyon össze vagyok zavarodva és rettentően sajnálom magam. Így inkább koncentrálok arra, hogy Páromat halljam és értsem is miről beszél, mit mesél. Most éppen a román járatokról, pont bent is van egy. Egyből jön egy gúnyos hangú gondolat, ami burjánzik, evvel haza tudnánk menni. Elég volt a kalandból, meg az effélékből ! Ez nekem már túl sok. Akaratomon és erőm felüli már ez a dolog. Nagyon úgy érzem, hogy ennél többet már nem bírok. Nézem Párom, beszéde és annak értelme beszűrődik elmémbe, de szinte közömbös, amikről mesél. Lassan lélegzem és mintha minden és mindenki megállna körülöttem. Az önsajnálat és a düh teljesen eluralkodik rajtam, érzem a szemem könnyezik. Bámulok Páromra nézem, de nem látom, mintha egy 3D- s filmet néznék, mint egy kívülálló szemlélődő. Nem erőltetek semmit, csak bámulok ki a fejemből, még a gondolataim is leállnak. Vagyis, hát nem érzékelem őket. De csalfa az érzékelés, mert jön egy gondolat, ami arra utal, hogy mégis van és mozog, kényszerít, hogy tegyem fel magamnak azt a kérdést, hogy mire jó ez az egész letargikus viselkedés? Miért kínzom magam ilyen baromságokkal? Ennyire mazochista vagyok, hogy szeretek az önmarcangolás és a depresszió mocskában hemperegni? Hát nem ettől akarok végleg megszabadulni? És mint akit fejbe vágnak, jön az ébresztő felismerés. Te jó ég! Ági jó lesz, ha összeszeded magad, mert ebből aztán tényleg semmi jó nem fog kisülni. Emlékszel, mikor a francia határnál ugyanígy nem volt se pénzetek, sem üzemanyagotok? Akkor is volt megoldás, mint Palmsba is meg Badalonába, meg mit tudom én még hol, most hirtelen nem jut eszembe mind, de ez a suttogó hang, elég ahhoz, hogy észre térítsen. Valaki, vagy valami vigyáz rám, semmi bajom nem történhet, egy kis kényelmetlenséget meg megér, hogy jobb legyen az életem, mentálisan, fizikailag egyaránt. Lassacskán lenyugszom. Végre beáll két személy autó, amiből a segítők szállnak ki és pakolják a hozott meleg ételeket, meg a kellékeket. Gyorsan sorba rendeződnek az erre várok. Mi még távolabb ácsingózunk, Párom mondja álljunk be mi is a sorba. Nekem több sem kell, labilis lelkiállapotom mérlege a sötét oldal felé billen megint. Feszültség, düh és a sírhatnék keveréke ihlet meg. Már nem bírom megjegyzés nélkül, és mondom, hogy nem szívesen teszem, nagyon megalázónak tartom. Na erre drága Páromnak még annyi sem kell, mandinerből meg kapom a magamét az eszemhez térítő, felrázó hangján , mi az, hogy megalázó, ez van most. És ha annak tartom, akkor az is. Miért nem nézem, gondolom más szemmel, felfogással a történéseket? Ha ilyeneket gondolok és érzek, akkor ilyenek is fognak történni. Valóban ezt akarom? És mi van az eddig történtekkel, az nem bizonyíték arra, hogy mindenből van kiút, és minden történésnek meg van a miértje? Hajaj! A vörösödő feje, a nem túl hangos, de nyomatékosan határozott hangja, és a dühösnek tűnő nézése elbizonytalanít. Nem szólok egy szót sem, némán követem könnyes szemmel a sorba, letojok már mindent, nem érdekel már semmi érzés. Mélyen megbántva érzem magam, hogy így szólt hozzám, miért érdemlem ezt? Hisz ki az, aki ezt jó kedvvel, kiapadhatatlan derűlátással végig csinálná? Szerintem még Ő sem. Sőt, biztos nem, mert neki is vannak mélypontjai. Csak jobban tudja kezelni az ilyen helyzeteket, sokkal nagyobb tapasztalata van, meg önismerete, mint nekem. S, míg sértődötten, magamba szállva állok némán mellette a sorunkra várva, érzem valami kezd megváltozni bennem. Mindig ez van, már ismerős, tudom, igaza van. Mint legtöbbször. Mire jó ez a sok önmarcangolás és megbánás? Mire jó, ha hagyom, hogy eluralkodjék rajtam a pánik és a félelem? Hát a nagy semmire, csak az önsajnálat növelésére. Az meg nem segít előre. Igaza van, nem szabad feladni, nem szabad, hogy a félelem eluralkodjék rajtam. Mert akkor már akár most leülhetek egy árokszélre és várhatom a megváltást. Bíznom kell magamban, magunkban. És ami a legfontosabb, nincs visszaút, én választottam, nem kényszerített senki, csak egy szavamba került volna és nem vágtunk volna neki az útnak így, ahogy neki vágtunk. De én is akartam, vállalva a nehézségeket és az ismeretlent. Még magam előtt is szégyellem, hogy vagyok képes ekkora fokú önsajnálatra? A sok zagyvaságról már nem is beszélnék, ami kavarog bennem.

Magamat (tépelődve) se értem... 81.

A délután hátra lévő része kora estig nyugisan, egykedvű beletörődéssel telt el mindkettőnk részéről. A buszpályaudvarról viszonylag könnyen vissza találtunk alig egy óra alatt az autónkhoz, avval ellentétben, hogy azt sem tudtuk hol vagyunk. A bőséges ebéd elfogyasztása után, ami kekszből és tejből állt, kellemesen elbágyadva a lehető legkényelmesebben elnyújtóztunk a védelmet adó és jó szolgálatot tévő autónkban. A késő őszi napsütés, ami itt a hőmérsékletet szerintem 22-25 fokra felvitte, kimondottan jót tett. Páromnak persze nem sok kellett ahhoz, hogy mély álomba szenderüljön, velem ellentétben. Jól esett volna szunyálni egy kicsit, de ez nem történt meg, így jobb híján bámultam kifele, figyeltem a mellettünk lévő sétányon elhaladó embereket. Turisták, hétvégi sétálók, szerelmesen andalgók, vagy épp futók. Szórványosan szállingózva elhaladtak mellettünk, s egyik sem hagyta ki, hogy kíváncsian felénk nézzen, szinte sütve róluk a kérdés, kik vagyunk, mit csinálunk. Kívülről szemlélve, valószínűleg turistáknak tűnhetünk, kik egy röpke pihenőre megálltak. Haj, de jó is lenne, csavarodott bele a szívem a gondolatba. Gondtalanul, járni éppen arra, amerre kedvünk visz. Aztán, ha letelik az erre szánt időnk, haza menni. Vajon helyes volt e, hogy belementem ebbe az örültségbe? Vajon mi fog az egészből kisülni? Meddig kell még így vándorolnunk? Számtalan kérdés, mik egyre fáradtabbá tettek és a lelkem egyre nehezedett. Nagyokat kellett időnként sóhajtanom, hogy az a nehézség, ami lelkemre rátelepedett, hacsak pillanatokra is, de enyhüljön. Annyira belefáradtam rövid idő alatt ebbe, hogy már szinte megkönnyebbültem. És megkönnyebbüléssel jöttek az észhez térítő gondolatok. Már meg sem lepődtem az ilyesmin. Kedély állapotom igen hullámzó és labilis az elmúlt időszakban, így ez normálatlan normális. A felfelé ívelő kedélyállapotom eszembe juttatta a sikeres eddig eljutás történetét. Mindig volt mindenből tovább. Most miért ne úgy lenne? Szerintem nekem nem az a sorsom, vagy is hát semmiképpen nem tudom elképzelni azt, hogy hajléktalanként, egyre mélyebbre süllyedve, ahonnan már nincs kiút, vagy igen nehéz, éljem le hátra lévő életem. Ez kizárt. Így mikor Párom felébredt több órai kellemes szunyókálásából, már a hangulatom és a bizakodásom a pozitív irány felé mozgott. Hat óra fele indultunk el a pályaudvarra, mert pontosan nem tudtuk mikor kezdődik az ételosztás, úgy voltunk vele, hogy inkább ott várakozunk, mint lemaradjunk bármiről is. Most elmúlt már nyolc óra is, de még sehol semmi jel , ami arra mutatna, hogy lesz itt bármi ilyesmi. Mikor lement a nap, vagy tíz fokkal csökkent a hőmérséklet, még jó, hogy előrelátóan kabátot vettünk fel. De így is inkább a váróteremben ülünk le, csak melegebb van itt bent. Utazók jönnek, mennek, mindenki határozott úti céllal és zsebükben a cél eléréséhez való eszközzel a pénzzel. Ami nekünk jelenleg nincs, s amire nagyon nagy szükségünk lenne. Talán most, majd itt, ha végre megjönnek a segélyszervezetesek, talán ők fognak segíteni. Csak néhány euró, tankolás és tovább menés. Ez a rövid távú icinyke-picinyke óhajunk, kívánságunk. Nem nagyra vágyó, sem nem mohó, szerintünk. S míg Párom mászkál, én a nyugodtság és a beletörődöttség keverékével ülök, bár érzem egyre elesettebb, sajnálatra méltóbb vagyok saját magam számára. Csak ülök, hol az embereket nézem, hol meg magam elé bambulva erősen arra gondolok, hogy nem ez nem velem történik. Csak egy rossz álom, amiből előbb utóbb felébredek. De sajnos ez semmire sem vezet, esetleg arra, hogy becsapom magam. A tény az tény, itt ülök egy váróteremben, kitudja már mikor látott mosóvizet ruháimba, egyre szakadtabban, csövesebben. A hazámtól több ezer kilométerre, ahol aztán tényleg csak magunkra számíthatunk. És megint jön a kérdés sorozat, ami egyre mélyebbre süllyeszt az önsajnálatba. Párom feltalálja magát, jön, megy, látom egy hajléktalannak tűnő emberrel beszélget éppen. Esetleg valamit megtud. Kisvártatva mosolyogva jön vissza, talán, hogy engem biztasson lelkileg, mert szerintem Ő sem áll a helyzet magaslatán. Közli, hogy biztos jönnek, csak később szoktak, előfordul, hogy még akár tíz óra is lesz, mire ideérnek. Meg megemlítettek egy Reus nevű várost, ahol napi háromszori étkezés is lehetséges, sőt még alberge (menedékhely) is. A hallottaktól és úgy egészében az egésztől hirtelen a türelmetlenség kezd kibontakozni bennem, amit egy két nagyobb levegő vétellel sikerül csirájában elfojtanom. Mosolyt erőltetek magamra, tudom, látja , érzi, hogy mi van. De Ő meg azt tudja, látja, érzi, mikor jobb, ha meg sem szólal.

Felfedez (és!) -etlen aggódás...80.

A mai nap folyamán először egy nagyon készséges nővel hozott minket össze a sors, mert abbahagyva a készülődést a zárásra, telefonál, kérdezősködik. Evvel a mélabús egykedvűségemből kirántva akaratlanul is el kezdek figyelni rá. Na nem mintha érteném miket mond, de a mimikából és a hanglejtésekből azt veszem le hogy segíteni szándékozik. Aztán hosszan beszél Páromhoz, ki nagyon köszöni a segítséget, s elköszönve kilépünk újra az utcára. Nem kérdezek semmit, várom, hogy közölje az információkat. Amit meg is tesz , de nem valami biztatóan beszél róla. Azt sikerült kiderítenie a nőnek, hogy este a buszpályaudvaron meleg étel osztás lesz , a Carritaszosok fognak kimenni, menjünk majd oda, hátha tudnak segíteni. Hát ez tényleg nem sok, de nézzük a jó oldalát a dolognak, talán ma este meleget eszünk. Az sem egy utolsó dolog. Aztán kitudja, ma délelőtt lehet, hogy azért történt minden így, mert oda kell, hogy eljussunk, ott fognak segíteni a tovább jutásban? Nem tudjuk, mindenesetre most megkeressük a pályaudvart, hogy ne este kelljen bolyonganunk. A megadott útirány hosszúra sikeredik, nem is tudom mióta tekergünk, néha a térképet nézve, néha csak megérzésből, ami most többet segít, mint a papírfecnin lévő térképrészlet, amin be van jelölve az útirány. Elhaladunk egy a Párom szerinti katedrális mellett, szerintem meg nem az, mert hiába hatalmas egy épület, akkor sem katedrális. De nem vitázunk ezen a felesleges dolgon, az tény, hogy monumentális egy épület. Készül is néhány kép a kitudja milyen besorolású és csak a jó Istene tudja milyen vallásirányzatot képviselő épületről a társaságomban, ami mellett hangyának tűnök. Mikor kituristáskodjuk magunkat visszatérünk feladatunkhoz, azaz úti célunk eléréséhez. S mikor ebben a se eleje, se vége városban végre megtaláljuk a buszpályaudvart, fellélegzek. Annyit tekeregtünk, kanyarogtunk egyik utcáról, sugárútról a másikra, hogy már azt sem tudjuk merre van az arra. És jön egy kis ördög által kreált gondolat, hogy találunk vissza az autóhoz, ami kitudja merre van? Ez az átvillanó gondolat a többi közt el is vész, mert inkább annak örülök, hogy megtaláltuk azt a helyet, ahová este el kell jönni. És ha ezt megtaláltuk, akkor vissza is tudunk találni az autóhoz. Nem is értem, hogy vannak még mindig ilyen apró cseprő nevetséges aggodalmas gondolataim. Hisz már annyi minden történt, mióta útnak indultunk az ilyen dolgokon már nem is kellene fennakadnom.

A cél felé (egy jó káromkodás nem akadály)...79.

Lefelé menve Páromat elkapja a káromkodhatnék először spanyolul, de miután figyelmeztetem, hogy inkább magyarul tegye ezt, így is tesz. Mindenkinek jobb ez így, de különben is mi van? Mi lenne, nem segítenek, mert nem itteni bejelentett lakosok vagyunk. És, hogy menjünk a templomhoz, amit a másik ember is mondott- tájékoztat Ő nem éppen kellemes hangnemben. Hát igen, ez nem jó hír, annak ellenére, hogy érzékeltem, hogy itt nem segítenek, de így hogy elmondta, rám is rám ragad a feszültség. Ha itt nem segítettek, akkor máshol fognak? Fordul meg gondolataimban ez az alattomos negatív kérdés. De észnél vagyok és inkább Páromat nyugtatom, aki nem is ideges állítólag, csak jól esik neki most káromkodni. Miután kiélvezi a cifra beszéd örömét a következő címre koncentrálva viszonylag hamar megtaláljuk a templomot, aminek az egyik oldalában egy bejárati ajtón a Cruz Roja neve díszeleg. De jó! Csak bemenni nem tudunk. Nincs ügyfélfogadás? Könnyen lehet, hogy nem minden nap van, és pont ma nincs. Persze ügyfélfogadási időpont nincs kiírva, így nem tudjuk most mi van. Nyugalmam nem hagy el, jön az az érzés, mi sok mindenen átsegített már, hogy semmi sincs véletlen, úgy hogy fel a fejjel, itt sem hiába vagyunk. Hamarosan csatlakozik hozzánk két ember, kikkel Imre beszédbe elegyedik és még két szál cigivel is kisegítenek. Kiderül, hogy van ma félfogadás, hamarosan nyitnak és biztos kapunk segítséget Mindkettő hajléktalan, munkanélküli, ide járnak, egyiknek még a szobáját is fizetik és az étkezésüket is. Biztatnak, nagyon rendesek itt az emberek, ne aggódjunk, biztos kapunk segítséget. Aggódni nem szoktunk, vagyis hát nagyon ritkán, azt is leginkább én,így hát az eddigi tapasztalatok alapján biztatóan várjuk a folytatást. Nem kell sokáig várni, be jutva az információs pulthoz lépve egy idős, hát mit mondjak? az igazat megvallva egy nem szimpatikus vén matróna fogad minket, ki nagyon elutasítóan viselkedik már az első pillanattól fogva. Nagyon nehezen akarja megérteni, hogy miért jöttünk és mit is szeretnénk. De aztán útba igazít, első emeleten találunk valakit, de nem illetékes ilyen ügyekben, így segíteni nem fog. Jól kezdődik, bennem kezd a hit és a lelkesedés elpárologni pillanatok alatt, míg tekergünk az első emeleten lévő szerte ágazó kihalt folyósokon. Hangokat hallva, s annak irányába menve rátalálunk az élet jelére. Mik egy irodából szűrődnek ki, sejtésünk megtaláltuk a nem illetékes illetékest. Leülünk, mert valószínűleg, ügyfél van bent nála. Sejtésünk beigazolódik, mert a kiszűrődő panaszos mondatok, mit Párom megért erre a következtetésre juttat minket. Ráérünk várakozni, mert innen már nincs tovább. Vagyis eddig nem kaptunk több tippet, és ha itt nem fognak segíteni akkor máshol sem. Mi lesz akkor, hogyan tovább? Na jó, Ági hagyd már abba ezt a negatív gondolkodást, mert evvel nem mentek semmire! - kapok észbe és bőszen hessegetem az alattomosan fészket rakni akaró gonosz gondolatokat. Türelmesen csöndben várakozunk és türelmünk ajtó nyitást teremt, azaz kijön a panaszos és mi végre valahára bejutunk a nem illetékeshez. Már a fogadtatás sem biztató, még én is látom, érzem, a középkorú rossz kedvű nőből süt a ,,miben segíthetek, na abban pont nem tudok, sajnálom'' nézés. És valóban, néhány mondatváltás után már kint is találjuk magunkat az irodából az ajtón túl. Némán hagyjuk el az épületet, én nem kérdezek, Párom meg nem közöl semmit, de nincs is erre szükség. Látom rajta, hogy nem tudja hova tenni a mai nap sikertelenségét és épp ezért nem is molesztálom semmiféle kérdéssel, megjegyzéssel. Némán poroszkálunk a járdán azt sem tudjuk merre tartunk. Nem sokkal, hogy elhagyjuk a templomot újabb templommal találjuk szembe magunkat. Nyitva a kapuja és a portásfülkében egy nő, látszik készülődik bezárni, hisz hamarosan itt szieszta ideje. Párom hirtelen felindulásból bemegy, köszönti és szóba elegyedik vele. Én utána, mint a pincsikutya, ki akkor érzi biztonságba magát, ha gazdája árnyékában lehet, köszönésfélét motyogva némán várom, hogy mire jut. Nem fűzök nagy reményeket már semmihez, így nem is figyelek arra, hogy megértsek bármit is a párbeszédükből. Beletörődve ebbe a helyzetbe nem vagyok ideges, nincs bennem semmi félelem , hogy mi lesz. Nyugodtan mondhatom, hogy valamiféle biztosság érzése van bennem afelől, hogy nem maradunk így. Nem ragadunk itt, nem ez a sorsunk. Ez megérzés, és nem magamnak bebeszélés. Hogy hogyan és miképp fogunk tudni innen tovább jutni? Nos, azt nem tudom, de most a Titok című filmből az egyik kedvenc mondatom jut eszembe: „Mikor késő éjszaka autózol és a-ból b-be akarsz eljutni, nem látod az egész utat, csak mindig az előtted lévő ötven métert. S ez elég, a hogyan és miképp az már nem a mi dolgunk, csak a célt kell tudni. ''- nem szó szerint idézem, de ez a lényege. És ez most erőt ad.

A sajnálat nem laktat...78.

Miután eleget pihentünk, és felkészülve érezzük magunkat arra, hogy nyakunkba vegyük a várost elindulunk. Nem sok időnk van péntek délelőtt révén, így nem andalgunk, viszont rohanni sem ildomos, mert felettünk tornyosul a város, amit égbe meredő lépcsőkön tudunk megközelíteni. Vagy ha nem akarunk annyit mászni valószínűleg kerülővel kevesebb lépcsőmászással is megúszhatnánk. Persze, hogy nem akarunk annyit mászni, viszont órákon át tartó kerülő úton sem akarunk bejutni a városba, így a két rosszabb lehetőség közül a jobbikat választjuk. Azaz lépcsőzünk. Kimérten, erőnket beosztva emelgetjük lábainkat fokról- fokra, míg fel nem érünk. Ha turista lennék, azt mondanám, hogy ezért a csodás látványért érdemes volt megtenni ezt az utat. De mivel nem vagyok az, hanem egy segítséget remélő pénztelen ember, ki tovább akar jutni, én azt mondom : remélem érdemes volt ide ebbe a városba felmászni, mert valahol számíthatunk segítségre tovább jutásunk érdekében. A gyönyörű tengerre néző kilátásnak hátat fordítva beláthatatlan sugárút, s két oldalán sétáló részek látványa tárul szemünk elé. Nos, belső inditatásunkra hagyatkozva egyelőre elindulunk befele egyenest, kitűzve célul mire figyeljünk. Templom, kiírások házakon lévő táblákon, vagy bárhol, ami arra utal, hogy segélyszervezetről ad útbaigazítást szóba jöhet. Kicsit szaporábbra vesszük a lépteinket, miután kifújtuk magunkat a lépcsőcaplatás után. Fejünket kapkodva keressük a lehetőség forrását. Mentünkben egy templom előtt torpanunk meg, és még hogy nyitva is van, reményre ad okot. Bemegyünk, ahol portás található, kivel Párom vált néhány szót, aztán köszönés és újra az utcán vagyunk. Párom mondja, azt az infót kapta, hogy van egy bizonyos utcában,- aminek a nevét bejelölte az ember egy városi térképen, amit kapott tőle – a szociális osztály. Továbbá még valahol az x y templom oldal bejáratánál található a Cruz Roja segélyszervezet. Na, ez is valami, most már csak meg kell találnunk ezeket a helyeket. Elégedetten konstatáljuk, hogy megérzéseinkre hagyatkozva, hogy jöjjünk egyenest, megint jól jártunk, mint eddig az utunk folyamán többször is. A térkép alapján a szociális osztály van közelebb, így azt vesszük célba. De mivel most nincs annyi időnk, hogy magunk találjuk meg, Imre megkérdez embereket, merre az arra. De mivel egy spanyolnak az útba igazítása nem útbaigazítás, tapasztalatból hármat kérdez meg, és a magyar igazság szerint még rá tesz egyet. Ez azért szükséges, mert a spanyolok nagyon szeretnek beszélni, segítőkészek is meg minden, de annyira körülírják a dolgokat és nyakatekert az észjárásuk, hogy a lehető legjobb jó indulattal lévő minden igyekezetük ellenére félre informálhatják az embert bármiben. És ez nem a nyelv megértésén múlik. Így négy embertől származó információval rendelkezve hozzávetőlegesen megtaláljuk az utcát. Mondom hozzávetőlegesen, mert még kellett bolyonganunk és mégis csak a megérzésünkre hallgatva mennünk. Na, de most itt vagyunk, fel is megyünk az irodába, ami nyitva van- hála az égnek- és még van is ügyfélfogadási idő. Huhh, ha ilyen simán megy minden, mint eddig, akkor hamar végére járunk dolgainknak. Egyre bizakodóbb vagyok, vagyunk, rövid időn belül kaptunk információt, mit hol találunk. Meg is találtuk még időben az egyiket. Ahol remélhetőleg segítséget is kapunk a tovább haladásunkhoz. Nem is kell várnunk sokat, csak annyit míg a hölgy befejezi a telefonon való társalgást. Miután végez, segítő készen hozzánk fordulva meghallgatja Imrét. Bólogat nagyokat, sajnálkozva néz ránk, fel tesz néhány kérdést, aztán valamit mondva, amit úgy zár le, hogy lo siento. Azaz nagyon sajnálom. Már tudom, itt nem kapunk segítséget. Párom arckifejezése ezt meg is erősíti bennem. Hát én is mondhatom most, hogy lo siento.