Magamat (tépelődve) se értem... 81.

A délután hátra lévő része kora estig nyugisan, egykedvű beletörődéssel telt el mindkettőnk részéről. A buszpályaudvarról viszonylag könnyen vissza találtunk alig egy óra alatt az autónkhoz, avval ellentétben, hogy azt sem tudtuk hol vagyunk. A bőséges ebéd elfogyasztása után, ami kekszből és tejből állt, kellemesen elbágyadva a lehető legkényelmesebben elnyújtóztunk a védelmet adó és jó szolgálatot tévő autónkban. A késő őszi napsütés, ami itt a hőmérsékletet szerintem 22-25 fokra felvitte, kimondottan jót tett. Páromnak persze nem sok kellett ahhoz, hogy mély álomba szenderüljön, velem ellentétben. Jól esett volna szunyálni egy kicsit, de ez nem történt meg, így jobb híján bámultam kifele, figyeltem a mellettünk lévő sétányon elhaladó embereket. Turisták, hétvégi sétálók, szerelmesen andalgók, vagy épp futók. Szórványosan szállingózva elhaladtak mellettünk, s egyik sem hagyta ki, hogy kíváncsian felénk nézzen, szinte sütve róluk a kérdés, kik vagyunk, mit csinálunk. Kívülről szemlélve, valószínűleg turistáknak tűnhetünk, kik egy röpke pihenőre megálltak. Haj, de jó is lenne, csavarodott bele a szívem a gondolatba. Gondtalanul, járni éppen arra, amerre kedvünk visz. Aztán, ha letelik az erre szánt időnk, haza menni. Vajon helyes volt e, hogy belementem ebbe az örültségbe? Vajon mi fog az egészből kisülni? Meddig kell még így vándorolnunk? Számtalan kérdés, mik egyre fáradtabbá tettek és a lelkem egyre nehezedett. Nagyokat kellett időnként sóhajtanom, hogy az a nehézség, ami lelkemre rátelepedett, hacsak pillanatokra is, de enyhüljön. Annyira belefáradtam rövid idő alatt ebbe, hogy már szinte megkönnyebbültem. És megkönnyebbüléssel jöttek az észhez térítő gondolatok. Már meg sem lepődtem az ilyesmin. Kedély állapotom igen hullámzó és labilis az elmúlt időszakban, így ez normálatlan normális. A felfelé ívelő kedélyállapotom eszembe juttatta a sikeres eddig eljutás történetét. Mindig volt mindenből tovább. Most miért ne úgy lenne? Szerintem nekem nem az a sorsom, vagy is hát semmiképpen nem tudom elképzelni azt, hogy hajléktalanként, egyre mélyebbre süllyedve, ahonnan már nincs kiút, vagy igen nehéz, éljem le hátra lévő életem. Ez kizárt. Így mikor Párom felébredt több órai kellemes szunyókálásából, már a hangulatom és a bizakodásom a pozitív irány felé mozgott. Hat óra fele indultunk el a pályaudvarra, mert pontosan nem tudtuk mikor kezdődik az ételosztás, úgy voltunk vele, hogy inkább ott várakozunk, mint lemaradjunk bármiről is. Most elmúlt már nyolc óra is, de még sehol semmi jel , ami arra mutatna, hogy lesz itt bármi ilyesmi. Mikor lement a nap, vagy tíz fokkal csökkent a hőmérséklet, még jó, hogy előrelátóan kabátot vettünk fel. De így is inkább a váróteremben ülünk le, csak melegebb van itt bent. Utazók jönnek, mennek, mindenki határozott úti céllal és zsebükben a cél eléréséhez való eszközzel a pénzzel. Ami nekünk jelenleg nincs, s amire nagyon nagy szükségünk lenne. Talán most, majd itt, ha végre megjönnek a segélyszervezetesek, talán ők fognak segíteni. Csak néhány euró, tankolás és tovább menés. Ez a rövid távú icinyke-picinyke óhajunk, kívánságunk. Nem nagyra vágyó, sem nem mohó, szerintünk. S míg Párom mászkál, én a nyugodtság és a beletörődöttség keverékével ülök, bár érzem egyre elesettebb, sajnálatra méltóbb vagyok saját magam számára. Csak ülök, hol az embereket nézem, hol meg magam elé bambulva erősen arra gondolok, hogy nem ez nem velem történik. Csak egy rossz álom, amiből előbb utóbb felébredek. De sajnos ez semmire sem vezet, esetleg arra, hogy becsapom magam. A tény az tény, itt ülök egy váróteremben, kitudja már mikor látott mosóvizet ruháimba, egyre szakadtabban, csövesebben. A hazámtól több ezer kilométerre, ahol aztán tényleg csak magunkra számíthatunk. És megint jön a kérdés sorozat, ami egyre mélyebbre süllyeszt az önsajnálatba. Párom feltalálja magát, jön, megy, látom egy hajléktalannak tűnő emberrel beszélget éppen. Esetleg valamit megtud. Kisvártatva mosolyogva jön vissza, talán, hogy engem biztasson lelkileg, mert szerintem Ő sem áll a helyzet magaslatán. Közli, hogy biztos jönnek, csak később szoktak, előfordul, hogy még akár tíz óra is lesz, mire ideérnek. Meg megemlítettek egy Reus nevű várost, ahol napi háromszori étkezés is lehetséges, sőt még alberge (menedékhely) is. A hallottaktól és úgy egészében az egésztől hirtelen a türelmetlenség kezd kibontakozni bennem, amit egy két nagyobb levegő vétellel sikerül csirájában elfojtanom. Mosolyt erőltetek magamra, tudom, látja , érzi, hogy mi van. De Ő meg azt tudja, látja, érzi, mikor jobb, ha meg sem szólal.