A sajnálat nem laktat...78.

Miután eleget pihentünk, és felkészülve érezzük magunkat arra, hogy nyakunkba vegyük a várost elindulunk. Nem sok időnk van péntek délelőtt révén, így nem andalgunk, viszont rohanni sem ildomos, mert felettünk tornyosul a város, amit égbe meredő lépcsőkön tudunk megközelíteni. Vagy ha nem akarunk annyit mászni valószínűleg kerülővel kevesebb lépcsőmászással is megúszhatnánk. Persze, hogy nem akarunk annyit mászni, viszont órákon át tartó kerülő úton sem akarunk bejutni a városba, így a két rosszabb lehetőség közül a jobbikat választjuk. Azaz lépcsőzünk. Kimérten, erőnket beosztva emelgetjük lábainkat fokról- fokra, míg fel nem érünk. Ha turista lennék, azt mondanám, hogy ezért a csodás látványért érdemes volt megtenni ezt az utat. De mivel nem vagyok az, hanem egy segítséget remélő pénztelen ember, ki tovább akar jutni, én azt mondom : remélem érdemes volt ide ebbe a városba felmászni, mert valahol számíthatunk segítségre tovább jutásunk érdekében. A gyönyörű tengerre néző kilátásnak hátat fordítva beláthatatlan sugárút, s két oldalán sétáló részek látványa tárul szemünk elé. Nos, belső inditatásunkra hagyatkozva egyelőre elindulunk befele egyenest, kitűzve célul mire figyeljünk. Templom, kiírások házakon lévő táblákon, vagy bárhol, ami arra utal, hogy segélyszervezetről ad útbaigazítást szóba jöhet. Kicsit szaporábbra vesszük a lépteinket, miután kifújtuk magunkat a lépcsőcaplatás után. Fejünket kapkodva keressük a lehetőség forrását. Mentünkben egy templom előtt torpanunk meg, és még hogy nyitva is van, reményre ad okot. Bemegyünk, ahol portás található, kivel Párom vált néhány szót, aztán köszönés és újra az utcán vagyunk. Párom mondja, azt az infót kapta, hogy van egy bizonyos utcában,- aminek a nevét bejelölte az ember egy városi térképen, amit kapott tőle – a szociális osztály. Továbbá még valahol az x y templom oldal bejáratánál található a Cruz Roja segélyszervezet. Na, ez is valami, most már csak meg kell találnunk ezeket a helyeket. Elégedetten konstatáljuk, hogy megérzéseinkre hagyatkozva, hogy jöjjünk egyenest, megint jól jártunk, mint eddig az utunk folyamán többször is. A térkép alapján a szociális osztály van közelebb, így azt vesszük célba. De mivel most nincs annyi időnk, hogy magunk találjuk meg, Imre megkérdez embereket, merre az arra. De mivel egy spanyolnak az útba igazítása nem útbaigazítás, tapasztalatból hármat kérdez meg, és a magyar igazság szerint még rá tesz egyet. Ez azért szükséges, mert a spanyolok nagyon szeretnek beszélni, segítőkészek is meg minden, de annyira körülírják a dolgokat és nyakatekert az észjárásuk, hogy a lehető legjobb jó indulattal lévő minden igyekezetük ellenére félre informálhatják az embert bármiben. És ez nem a nyelv megértésén múlik. Így négy embertől származó információval rendelkezve hozzávetőlegesen megtaláljuk az utcát. Mondom hozzávetőlegesen, mert még kellett bolyonganunk és mégis csak a megérzésünkre hallgatva mennünk. Na, de most itt vagyunk, fel is megyünk az irodába, ami nyitva van- hála az égnek- és még van is ügyfélfogadási idő. Huhh, ha ilyen simán megy minden, mint eddig, akkor hamar végére járunk dolgainknak. Egyre bizakodóbb vagyok, vagyunk, rövid időn belül kaptunk információt, mit hol találunk. Meg is találtuk még időben az egyiket. Ahol remélhetőleg segítséget is kapunk a tovább haladásunkhoz. Nem is kell várnunk sokat, csak annyit míg a hölgy befejezi a telefonon való társalgást. Miután végez, segítő készen hozzánk fordulva meghallgatja Imrét. Bólogat nagyokat, sajnálkozva néz ránk, fel tesz néhány kérdést, aztán valamit mondva, amit úgy zár le, hogy lo siento. Azaz nagyon sajnálom. Már tudom, itt nem kapunk segítséget. Párom arckifejezése ezt meg is erősíti bennem. Hát én is mondhatom most, hogy lo siento.